Ahogy telik az idő és már némi gyakorlati tudást is magunkba szívunk a kézi felrakás, lapedények összeállítása valamint korongolás folyamatában, elkezdünk nosztalgiával vegyes borzalommal tekinteni az első „produktumokra” amik véletlenül a kezeink ügyébe kerülnek.

Igen, igen azokra a tárgyakra gondolok, amik mostanra már a polcok legmélyére kerültek, talán el is feledkeztünk már róluk, csak takarítás közben beléjük botlottunk. Véletlenül… Valahogy...

Kezünkbe véve azonnal látjuk azokat a hibákat amikre az oktatónk, mesterünk próbált finoman rávilágítani oly módon, hogy a „gyermeki” lelkesedésünkket ne lohassza le 2 mondattal már a tanfolyam elején. Itt-ott kissé csálék, aránytalanok, de látszik rajtuk az az igyekezet, törődés és szeretet amivel elkészítettük nem is olyan régen. Nem mintha mostanában nem ugyan olyan aránytalan és csálé rötykéket, tálakat, kacsasütőket formálnánk, csak a bölcsesség az, ami megkülönböztet korábbi önmagunktól:
Manapság már nem égetünk ki mindent esztelenül…
Inkább visszagyúrjuk és kezdjük előről.